Gondolatok a „szabad”-piaci diktatúráról III.

Az Európai Unióról, globalizációról, „szabad” kereskedelemről és egyébről

Ez a cikk a Gondolatok a „szabad” piaci diktatúráról I. és II. folytatása. Most azzal foglalkozunk, hogyan tekinthetünk a jelenlegi gazdasági és politikai intézményekre azzal az eddigiektől eltérő szemléletmóddal, amiről az előző két cikkben írtunk az új paradigma kapcsán felmerült civilizációelméleti fejtegetés során.

Úgy gondoljuk, a társadalmi szerveződés és a civilizációs folyamatok kölcsönösen hívták életre egymást (egyúttal kölcsönösen egymásban is foglaltatnak), ami elvezetett az állam intézményének létrejöttéhez. Ez az intézmény formáját, működését és szerepét tekintve a történelem során folyamatosan változott és változik ma is. Ha elfogadjuk azt az ökológiai szemléletet, hogy az organikus folyamatok mindig a magasabb szerveződési szintek és új entitások megjelenését eredményezik, akkor ezt társadalmi vonatkozásban általánosítva azt mondhatjuk, hogy a társadalmi integráció is szükségszerű. A magasabb szintű társadalmi integrálódás vetülete lehet az államok közötti politikai integráció valamint a globális társdalom és a világgazdaság. Ugyanakkor emellett a lokális tényezők, mint helyi komponensek szerepe is átértékelődik, anélkül hogy azok feloldódnának. Egyesek ezért használják a glokalizáció kifejezést.

Ezek a folyamatok azonban többféle módon is folyhatnak. Ugyanígy az ún. európai integráció sokféle formát ölthet. Amikor az Európai Unió formájában intézményesülő integráció mellett vagy az ellen foglalunk állást, mindenképpen fontos tisztázni, hogy általánosan magáról az integráció folyamatáról beszélünk, amikor rokon- vagy ellenszenvünknek adunk hangot, vagy pedig csak egy konkrét megnyilvánulási formájáról. Ez egy cseppet sem elhanyagolható kérdés, bár sokan mégsem veszik figyelembe.

A magunk részéről, ha általánosságban értjük az egyes államok határain túllépő társadalmi integrációt, akkor szükségszerű folyamatnak tekintjük azt, amit a legjobb, ha elfogadunk. Ami azonban a jelenlegi, konkrét formáját illeti az Európai Uniónak, azzal szemben már kritikusak vagyunk. Ugyanakkor (legalább) ugyanilyen kritikusak vagyunk az Európai Unió ellen felhozott kritikák többségével szemben is, leginkább ha azok a klasszikus szabadpiaci szemléletmódon alapulnak.

Utóbbi kifejtéséhez Roland Vauber Az Unió árnyéka – az európai intézmények gőgje (2001, 2004) című könyvét vesszük alapul. A szerző (neo)konzervatív-liberális szemléletmódú megközelítéssel érvel amellett, miként válik egyre kedvezőtlenebbé és nyomasztóbbá a társadalom tagjai számára az uniós intézmények bürokratikus túlszabályozása. Egyetértünk abban, hogy az Európai Unió a túlzott hatásköri jogosultságaiból kifolyólag sok olyan területet igyekszik egységes jogszabályozás alá vonni, amelyeknél sokkal inkább a helyi tényezőket kéne figyelembe venni a harmonizációra törekvés helyett, emiatt a helyi joghatóságoknak nagyobb szerepet kéne kapniuk, mint Brüsszelnek. Ilyen terület például a halászati kvóta, az infrastrukturális fejlesztések prioritásai, és még sok egyéb példa is említhető. Ugyanakkor azzal az ortodox piacorientált szemléletmódú megoldással, amit a szerző javasol, egyáltalán nem értünk egyet. Az állami szociálpolitikai intézkedések ellen a régi fő konzervatív-liberális ellenérv, hogy azok ártanak a munkaerőpiacnak, mert azt a törvényi szabályozás nem hagyja rugalmasan igazodni a mindenkori kereslet és kínálat piaci helyzetéhez.[1] Ezért vagy a munkanélküliség nő, vagy pedig az állam újraelosztó szerepe a minimális munkabérek mellett, így az államhatalom túlzottan megerősödik az állampolgárokkal szemben. Az uniós szintű szociálpolitikai harmonizációval szemben pedig úgy teljesedik ki ez az érvelés, hogy különböző országokban és különböző régiókban különbözőek a bérviszonyok és így a „szociális bérek” iránti igény is a munkabér nagyságához képest Brüsszel azonban ezeket nem veszi figyelembe. Ezért az uniós szintű szociálpolitikai jogszabályok végképp feleslegesek, és elég lenne csak a szabad kereskedelmet biztosító minimális jogszabályi keretnél maradni. A konzervatív-liberális személetmód szerint végső soron a szabad áru- és tőkeforgalom, valamint a személyek szabad mozgása és letelepedése („voting by feet”) következtében piaci verseny mellett a „versenyképes” munkahelyeknek köszönhetően magától fog mindenhol optimalizálódni az életszínvonal.[2]

Ha a világban a valós folyamatok úgy működnének, ahogyan a klasszikus piaci felfogás hirdeti, akkor a fenti érvelésnek igaza is lenne. Csakhogy, amint az előző két cikkben már írtunk erről, a világ egyáltalán nem a klasszikus piaci törvények szerint működik. A jelenlegi fogalmaink szerint vett munkaerőpiac egy mesterséges fogalom, amellyel nem lehet lefedni a teljes és tényleges alkotó emberi produktivitást. A jelenlegi monetáris rendszer mellett a pénzben kifejezett életszínvonal pedig szintén egy mesterséges érték, amely csak azáltal válik valósággá, hogy elfogadjuk azt valóságosnak. Mivel ezek a mesterségesen generált pénzügyi-gazdasági folyamatok nincsenek összhangban az organikus folyamatokkal, szükségszerű, hogy a rendszerben működési zavarok és súlyos egyenlőtlenségek jöjjenek létre. Csak egyenlőtlen eloszlás mellett lehet fenntartani a természetestől eltérő olyan mesterséges folyamatokat, mint amilyen az egyoldalúan csak fogyasztáson alapuló piaci növekedés. Ha ezt megértjük, akkor beláthatjuk azt is, hogy végső soron miért nem vezetnek sehova a liberális és a szociális piacgazdaságok (vagy éppen az irányított tervgazdaságok) egymással szemben felhozott érvelései. A szabad piactól hiába várjuk az elosztás természetes kiegyenlítődését, miközben ragaszkodunk a lineáris – vagy még rosszabb esetben az exponenciális – növekedéshez, mivel magától egyoldalúan nem növekszik semmi sem a végtelenségig. Ezért valahonnan mindig el kell vonni az erőforrásokat, hogy a piaci profittermelés a növekedés formájában megmaradjon. Ez addig működhet, amíg a rendszer össze nem omlik saját magától. De ugyanígy hiába próbáljuk valamilyen regionális, állami vagy államok fölötti jogi szabályozással kiigazítani a rossz útra terelt gazdasági folyamatokat, ha azoknak a félreértelmezett alaptermészetén nem változtatunk. Az alapjaiban hibás és félreértelmezett mesterséges folyamatokon szintén mesterséges felülavatkozással nem lehet ténylegesen segíteni, legfeljebb a káros hatásokat lehet mérsékelni és azok következményeit lehet enyhíteni, ezáltal az összeomlást későbbre tolni.

Ugyanezt másképpen megfogalmazva a következőt állapítjuk meg: klasszikus piaci nézőpontból a szociális piacgazdaság valóban nem gazdaságos – az államszocializmus pedig végképpen nem az –, ökológiai szempontból viszont maga a piacgazdaság (és a tervgazdaság) az, ami nem gazdaságos. A probléma gyökere nem a mindenkori költségvetési politikában van, hanem a jelenlegi pénzrendszer maga a probléma! Ez a pénzrendszer az, ami a rossz mechanizmusokat előidézi és működteti mind a piaci, mind a tervgazdaságokban, ugyanis mindegyik esetben megköveteli az egyoldalú növekedésre történő berendezkedést. Költségvetési politikán keresztül legfeljebb csak a tüneteket lehet átmenetileg kezelni. Ezért kíván meg a valódi fenntartható fejlődés egy, az eddigiekhez képest mindennél áthatóbb, ha úgy tetszik, radikálisabb paradigmaváltást.

Visszatérve az Európai Unió kérdésköréhez, az alábbi konklúziót vonjuk le. A 20. század 50-es éveitől kezdődő integráció még a régi paradigma szerint működő folyamatokat akarta és akarja egy magasabb, államok feletti szintre helyezni, és így hirdeti magáról azt, hogy a káros folyamatokon hivatott segíteni. Ez sokszor fordul a visszájára, aminek következtében időnként csak rásegít az integráció a negatív következményekre. A brüsszeli intézményrendszernél összpontosuló hatáskörök például az egyes államok feletti lobbytevékenységet tesznek lehetővé szűk érdekcsoportok számára.[3] Összességében ahol viszont segít az Európai Unió a negatív hatások enyhítésében, ott sem adhat hosszú távon fenntartható megoldást az integráció, az említett okokból kifolyólag. Ilyen terület a környezetvédelmi előírások egységes betartatása. (Ebben a kérdésben áll egyébként a legtávolabb tőlünk a konzervatív-liberális álláspont.) Piaci alapokon valójában nem lehetséges fenntartható, környezetbarát gazdaságot működtetni, mert az kikezdené a klasszikus piaci alapelveket. Az Unió azonban a jogszabályozás útján nem számolja fel a hibás alapelveket, hanem csak enyhíteni igyekszik – már amikor – azok káros kihatásait.

Végezetül néhány szót szentelünk a napjainkat jellemző, még a régi paradigmán alapuló és azt erősíteni hívatott globális világgazdasági folyamatoknak. Ezzel nem egy általános globalizációkritikát akarunk megfogalmazni, hanem csak a szabadpiaci kapitalizmus formájában megjelenő globalizáció kritikáját. Ennek a fajta globalizációnak az élharcosa a Világgazdasági Szervezet (WTO), amely a szabad kereskedelem címén igyekszik a helyi szinten is idejétmúlt piaci kapitalizmus folyamatait világméretekben elősegíteni. Mivel ennyire dogmává lett benne a régi paradigma, hosszú jövőt nem tudunk jósolni a globalizáció általa előidézett formájának. Egy új paradigmán alapuló, valóban fenntartható globális-lokális szisztémának, ahogy Borsos Béla is írja, a bioregionalizmuson kell alapulnia.[4] Egy biorégió földrajzilag a legkisebb olyan területi egységet jelenti, amely már elég nagy az önfenntartáshoz, vagyis ahhoz, hogy a szükségleteket egy helyen termeljék meg és fogyasszák el vagy használják fel. Távolra kereskedni csak olyan helyspecifikus termékkel lenne érdemes (értsd: ökológiai szempontból gazdaságos), amely egyfelől nem terem meg máshol, másfelől pedig már teljesen kielégítette a belső piac igényeit. A szabad kereskedelem helyébe így a „kereskedelem szabadsága” léphetne.[5] A korlátlan szabad mozgás és áramlás pedig tökéletesen elég, ha csak a személyekre és a szellemi termékekre (beleértve a technikát, a tudományt és a kultúrát) vonatkozik.