A kapitalizmus vége elkezdődött

Anélkül, hogy észrevennénk, átléptünk a posztkapitalizmus korszakába. Az elkövetkezendő változások közepette itt van az információs technológia, mint a munka és a gazdaság megosztásának egy új módja. Sokáig fog tartani, amíg a régi állapotok eltűnnek, de itt az idő utópistának lenni.

A vörös zászlók és a Syriza indulói a görög válság idején, valamint a bankok államosításának reménye egy időre újjáélesztettek egy 20. századi álmot: a piacgazdaság felülről jövő, erővel történő lerombolását. A 20. század nagy része során így képzelte el a baloldal egy kapitalizmuson túli gazdaságnak az első állomását. Az erőt a munkásosztály fejti ki, akár a szavazóurnáknál, akár a barikádokon. Az állam jelenti ehhez az eszközt. A lehetőség a gazdasági összeomlások gyakori megismétlődése során fog eljönni.

Ehelyett azonban az elmúlt 25 évben a baloldali projekt omlott össze. A piacgazdaság rombolta le a tervet; az individualizmus felváltotta a kollektivizmust és a szolidaritást, a világ nagyban megnövekedett munkaereje egyfajta proletariátusnak tűnik, de már nem gondolkodik és cselekszik úgy, mint egykor tette.

Ha mindezt megélted és nem szeretted a kapitalizmust, traumatikus élmény volt. De időközben a technika egy új utat hozott létre, amelyet a régi baloldal – és valamennyi ehhez kapcsolódó irányzat – vagy magáévá tesz, vagy elhal. A kapitalizmus, mint kiderült, nem fog megdőlni erőszakos felvonulásokkal. Ehelyett úgy fog megdőlni, ha a jelenleginél valami dinamikusabbat alkotunk, amely elsőre majdnem észrevehetetlen a régi rendszer keretein belül, de amely keresztül fog törni azon, újraformálva a gazdaságot új értékek és normák mentén. Ezt hívom posztkapitalizmusnak.

Akárcsak a feudalizmus vége esetén 500 évvel ezelőtt, a kapitalizmus felváltása a posztkapitalizmusra külső megrázkódtatások hatására fog felgyorsulni, és egy újfajta ember fogja formálni azt. És ez már elkezdődött.

A posztkapitalizmus lehetséges a három fő változás miatt, amit az információs technológia hozott az elmúlt 25 évben. Először is lecsökkentette a munka iránti szükségletet, elmosta a határokat a munka- és szabadidő között, és fellazította a munka és a bérek közötti kapcsolatot. Az automatizáció elkövetkezendő hulláma – amelyet jelenleg az gátol, hogy a társadalmi berendezkedésünk nem tudja elviselni a következményeit –, nagyban csökkenteni fogja a szükséges munka mennyiségét – nem csak a megélhetés szintjén, hanem a jómódú életvitel tekintetében is.

Másodszor az információ rontja a piac képességét, hogy helyesen szabja meg az árakat. Ez azért van, mert a piac a hiányon alapszik, míg az információ bőségesen áll rendelkezésre. A rendszer védelmi mechanizmusa az, hogy monopóliumokat, vagyis az elmúlt két évszázadban nem látott méretű óriásvállalatokat hoz létre, de ez már nem tarthat sokáig. A társadalmilag termelt információk privatizálásán és kizsákmányolásán alapuló üzleti modellekkel és részesedési értékeléseikkel az ilyen cégek törékeny vállalati struktúrát hoznak létre, amely hadilábon áll a legalapvetőbb emberi szükséglettel, a gondolatok szabad használatával.

Harmadszor pedig az együttműködésen alapuló termelés spontán felemelkedésének vagyunk szemtanúi: a javak, szolgáltatások és szervezetek úgy tűnik, többé már nem igazodnak a piac parancsaihoz és a vezetői hierarchiához. A legnagyobb információs terméket a világon, a Wikipediát, önkéntesek hozták létre ingyen, eltörölve a lexikonok üzletét és megfosztva a reklámipart 3 milliárd fontra becsült éves bevételtől.

A piaci rendszer réseiben és üregeiben szinte észrevétlenül egy új gazdasági élet kezd más ritmust felvenni. Párhuzamos fizető eszközök, időbankok, szövetkezetek és önszerveződő terek sokasodtak meg – amelyekről nem nagyon vesz tudomást a hivatalos közgazdaságtan – sokszor a régi struktúrák repedezéseinek eredményeként a 2008-as válságot követően.

Csak akkor találkozol ezzel az új gazdasággal, ha elszántan kutakodsz. Amikor Görögországban egy népi kezdeményezésű NGO feltérképezte az országban lévő élelmiszerszövetkezeteket, alternatív termelőket, párhuzamos fizetőeszközöket és helyi cserekereskedelmi rendszereket, több mint 70 működő projektet találtak és több száz kisebb kezdeményezést a közösen használt autóktól az ingyenes gyerekfelügyeletekig. A hivatalos közgazdaságtan nem nagyon tekinti ezeket gazdasági tevékenységnek – de pont ez a lényeg. Léteznek, mert, még ha nehézkesen is és nem túl hatékonyan, de kereskednek velük posztkapitalista fizetőeszközökben elszámolva, mint amilyen például a szabadidő, a hálózati tevékenység vagy az ingyenes cuccok. Gyengének, nem eléggé elismertnek, sőt veszélyesnek tűnhet egy teljesen alternatív rendszernek a kiépítése a jelenlegi globális rendszer helyébe, de ugyanilyen volt a pénz és a hitelezési gyakorlat is III. Edward idején.

A tulajdonjog és a kölcsönzés új formái újfajta jogi szerződésekkel; egy egész új üzleti szubkultúra jött létre az elmúlt tíz évben, amit a média „közösségi gazdaságnak” hív. Különböző jelszavakkal dobálóznak, mint például „népi” vagy „társtermelés”, de kevesen tették fel a kérdést eddig, hogy mit is jelent ez a fejlemény a kapitalizmusra nézve.

Úgy gondolom, hogy mindez egy menekülési útvonalat kínál, de csak ha ezekez a mikroszintű projekteket egy alapjaiban megváltozott kormányzati-közigazgatási tevékenységgel ösztönzik, előmozdítják és védik. És ez a technológiáról, tulajdonjogról és munkáról való gondolkodásunk megváltoztatásával érhető el. Tehát amikor létrehozzuk az új rendszer alapjait, kijelenthetjük, hogy ez többé nem pusztán a saját túlélési stratégiánk a neoliberális világban, hanem egy új életforma kialakulása.

A 2008-as összeomlás eltörölte a globális termelés 13%-át és a globális kereskedelem 20%-át. A globális növekedés negatív lett – egy olyan skálán, amelyen minden +3% alatti érték recessziónak számít. Nyugaton ez egy, az 1929-33-asnál hosszabb válságperiódust idézett elő, és még most is, egy gyenge fellendülés mellett, a fősodrású közgazdaságtant a hosszú távú stagnálás lehetősége sokkolja. Az utórezgések Európában kettészakítják a kontinenst.

Megoldásként megszorításokkal és monetáris többlettel álltak elő. Csakhogy ezek nem működnek. A leginkább sújtott országokban a nyugdíjrendszer le lett rombolva, a nyugdíjkorhatár kitolódott 70 évre, az oktatást privatizálják, így a diplomásoknak egy élethosszig tartó magas adóssággal kell szembenézniük. A szolgáltatásokat leépítik az infrastrukturális projekteket pedig felfüggesztik.

Sokan még mindig nem látják át a „megszorítás” szó igazi jelentését. A megszorítás nem a közkiadások nyolc évre szóló csökkentését jelenti például az Egyesült Királyságban, vagy a Görögországot érintő szociális katasztrófát. Ez a bérek, szociális juttatások és az életszínvonal évtizedek során történő fokozatos lenyomását jelenti addig, amíg el nem érik azok a kínai vagy az indiai átlagos szintet.

Mindeközben bármilyen alternatív modell hiányában adottak egy újabb válság feltételei. A reálbérek csökkennek vagy stagnálnak Japánban, Dél-Európában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Az árnyék bankrendszer újra ki lett építve és most nagyobb, mint 2008-ban volt. A több tartalékkal rendelkező bankokra vonatkozó új szabályokat felhígították vagy késleltetik. Mindeközben ingyen pénzzel megtömve a felső 1% gazdagabb lett.

A neoliberalizmus, mindezek után, átalakult egy olyan rendszerré, amelybe bele van programozva, hogy visszatérő katasztrofális csődöket idézzen elő. Ennél is rosszabb, hogy szakított az ipari kapitalizmus 200 éves gyakorlatával, amelyben egy gazdasági válság a technológiai innováció olyan új formáit ösztönzi, amelyekkel mindenki jól jár.

Ez azért van, mert a neoliberalizmus volt az első gazdasági modell az elmúlt 200 évben, amelyik fellendülésének előfeltétele volt a bérek lenyomása és a dolgozó osztály szociális erejének és ellenálló képességének megtörése. Ha megnézzük a hosszú távú ciklusokkal foglalkozó elméleti szakemberek által tanulmányozott felszálló periódusokat – az 1850-es éveket Európában vagy az 1900-as és 1950-es éveket világviszonylatban – a szervezett munkásság ereje volt az, ami a vállalkozókat és vállalatokat arra kés ztette, hogy ne akarjanak többet visszatérni az elavult üzleti modellekhez a bérek csökkentésével, és hogy a kapitalizmus új formái felé haladjanak.

Ennek eredménye, hogy minden fellendülés idején találunk egy szintézist az automatizálás, a magasabb bérek és a magasabb értékű fogyasztás tekintetében. Ma viszont nincs nyomásgyakorlás a munkaerő részéről, és az új innovációs hullám magját jelentő technológia nem igényli a magasabb értékű fogyasztói kiadásokat vagy a régi munkaerő újra munkába állítását új helyeken. Az információ egy gépezet a dolgok árának és a földi életet támogató munkaidőnek a csökkentéséhez.

Ennek eredményeként az üzleti osztály egy nagy része neo-ludditista (gépromboló) lett. Az öröklődő munkásság létrehozásának lehetőségét látva kávézók, manikűrös üzletek, takarító cégek stb. indításába kezdtek; a bankrendszer, az üzleti tervezők és a késő neoliberális gyakorlat jutalmaznak minden olcsó és hosszú munkaidőt igénylő munkahelyet létrehozó vállalkozót.

Van innováció, de ez egyelőre nem vonta maga után az ötödik hosszú fellendülését a kapitalizmusnak, amit a hosszú ciklusokról szóló elmélet feltételezne. Az okok az információs technológia sajátos természetében rejlenek.

Nemcsak intelligens gépekkel vagyunk körülvéve, hanem az információn alapuló valóság egy új rétegével is. Vegyünk egy utasszállító repülőgépet: egy számítógép vezérli; több milliószor megtervezték, tesztelték és „virtuálisan legyártották”; valós idejű információkat küldd vissza a gyártóknak. A fedélzeten emberek sandítanak a kivetítőkre, amelyek néhány szerencsés országban kapcsolódnak az internetre.

A földről nézve ez ugyanaz a fehér fémmadár, mint a James Bond korszakban volt. De ugyanakkor ez most egyúttal egy intelligens gép és egy hálózati csomópont is. Van neki egy információs tartalma és ugyanúgy ad „információs értéket” is a világnak, mint fizikait. Egy zsúfolt üzleti járaton, amikor mindenki az Excelt vagy Powerpointot bámulja, az utasteret leginkább úgy jellemezhetjük, mint egy információs gyárat.

De mire jó mindez az információ? Nem találunk választ a könyvelésben: a modern számviteli standardokban becslések alapján értékelik a szellemi tulajdont. Egy, az SAS Institute számára készült 2013-as találmány úgy találta, hogy az adatok értékeinek megállapításához sem a megszerzés költségét, sem a piaci értéket vagy a belőle származó jövőbeli bevételt nem lehet rendesen kiszámolni. Csak egy olyan számviteli formán keresztül, ami magába foglalta a nem gazdasági hasznot és kockázatokat, tudták a vállalatok elmagyarázni a részvényeseiknek, hogy az adataik mire is voltak valójában jók. Valami sántít a gondolatmenetben, amelyet a modern világ legfontosabb értékének megállapításához használunk.

A nagy technológiai fejlődés a 21. század elején nem csak az újabb tárgyakban és folyamatokban mutatkozik meg, hanem a régiek intelligenssé tételében is. A tárgyak tudástartama értékesebbé válik a fizikai komponenseknél, amelyeket a gyártásukhoz használtak fel. De ez egy olyan érték, amit hasznosságban mérnek, nem pedig a csere- vagy eszközértékben. Az 1990-es években a közgazdászok és elméleti szakemberek ugyanezzel a gondolattal kezdtek előállni, vagyis hogy az információ ezen új szerepe egy új, „harmadik” fajtáját hozza létre a kapitalizmusnak – amely éppúgy különbözik az ipari kapitalizmustól, ahogyan az ipari kapitalizmus különbözött a 17-18. századi kereskedő és rabszolgatartó kapitalizmustól. Ugyanakkor nagy erőfeszítésbe telt leírni ennek az új, „kognitív” kapitalizmusnak a dinamikáját. És nem véletlenül. Ennek a dinamikája ugyanis alapjaiban nem kapitalista.

A második világháború alatt és után a közgazdászok az információra egyszerűen mint „közjóra” tekintettek. Az amerikai kormány még el is rendelte, hogy semmilyen profitra nem lehet az előjogokból szert tenni, csak magából a termelési folyamatból. Később aztán elkezdtük fogalmilag értelmezni a szellemi tulajdont. 1962-ben Kenneth Arrow, a mainstream közgazdaságtan guruja azt mondta, hogy a szabad piacgazdaságban a feltalálás célja a szellemi tulajdonjogok létrehozása. Megjegyezte: „abban mértékben, amennyiben ez sikeres tud lenni, az információt nem teljesen használják ki.”

Megfigyelhető ennek igazsága valamennyi e-üzleti modellben: monopolizáld és védd az adatokat, tegyél szert a felhasználótól ingyen közösségi adatokra, kereskedelmi céllal hatoljál be az adattermelés területére, amely korábban nem volt kereskedelmi jellegű, aknázd ki a meglévő adatokat jövőbeli várható értékekért – senkit sem biztosítva mindig és mindenhol a vállalat tudja kihasználni az eredményeket.

Ha Arrow elvét megfordítva újrafogalmazzuk azt, a forradalmi célzás egyértelmű: ha egy szabad piacgazdaság plusz a szellemi tulajdon az „információ kihasználatlanságához” vezet, akkor egy, az információ teljes kihasználásán alapuló gazdaság nem tűrheti meg a szabad piacot vagy az abszolút szellemi tulajdonjogokat. Valamennyi modern digitális vállalatóriás üzleti modelljeit úgy tervezték meg, hogy megakadályozzák az információ bőségét.

Az információ még bőséges. Az információs javak ingyenesen újra előállíthatóak. Ha valami egyszer elkészült, azt végtelenszer lehet másolni/beilleszteni. Egy zenei hangfelvételnek vagy egy hatalmas adatbázisnak, amit egy utasszállító repülő megépítéséhez használsz, van előállítási költsége, de az újraelőállítás költsége a nulla körül van. Ennélfogva ha a kapitalizmus normális ármechanizmusa érvényesül ismétlődően, akkor ennek az ára is nullára esik.

Az elmúlt 25 év közgazdaságtana folyamatosan küzdött ezzel a problémával: az összes fősodrású közgazdaságtani irányzat a hiány állapotából indul ki, miközben a modern világunkban a legdinamikusabb erő bőségesen áll rendelkezésre, és ahogy a hippi zseni, Stewart Brand mondta egyszer: „szabad akar lenni”.

A monopolizált információ és a felügyelet vállalatok és kormányok által létrehozott vilá ga mellett van egy eltérő dinamika is, amely az információ körül nőtt ki: ez az információ, mint társadalmi érték világa, ami ingyenes és aminek a használatát nem lehet birtokolni, kizsákmányolni vagy beárazni. Áttekintettem a közgazdászok és üzleti guruk próbálkozásait, hogy egységes keretbe foglalják egy, a társadalmilag birtokolt információ bőségén alapuló gazdaságnak a dinamikáját. De egy 19. századi közgazdász volt az, akinek ez sikerült a telegráfok és a gőzgépek korában. A neve: Karl Marx.

A helyszín Kentish Town, London 1858 februárjában, valamikor reggel 4 óra körül. Marx egy kőrözött ember német területen és éppen elszántan írja gondolatkísérleteit és személyes jegyzeteit. Amikor végül már látják mit is írt Marx azon az este, az 1960-as évek baloldali értelmiségei el fogják ismerni, hogy ez „megváltoztatja az összes eddigi értelmezését Marxnak”. Az írás címe: „Töredék a gépeken”.

A „Töredékben” Marx egy olyan gazdaságot képzel el, amelyben a gépek fő szerepe a termelés, az emberek fő szerepe pedig ezek felügyelete. Egyértelmű, hogy egy ilyen gazdaságban a fő produktív tényező az információ lenne. A fonógépnek, a telegráfnak, a gőzmozdonynak és egyéb hasonló gépeknek a termelőképessége nem a velük elvégzett munka mennyiségétől függ, hanem a társadalmi tudás állapotától. Másképp mondva a szervezettség és a tudás jobban hozzájárul a termelékenységhez, mint gépek gyártása és működtetése.

Tekintve, hogy mivé vált a Marxizmus – a munkaidő ellopásán alapuló kizsákmányolás elméletévé –, ez egy forradalmi megállapítás. Azt sugallja, hogy egyszer majd a tudás termelési tényezővé válik saját jogon, és túlsúlyba kerülve egy gép létrehozására fordított munkával szemben, a nagy kérdés már nem a „bérek kontra profit” lesz, hanem az, hogy ki irányítja azt, amit Marx a „tudás hatalmának” nevez.

Egy gazdaságban, ahol a gépek végzik a munka nagy részét, a gépekhez kötött tudás természetének, ahogy írja, „társadalminak” kell lennie. Egy utolsó késő éjszakai gondolatkísérletében Marx elképzelte ennek a folyamatnak a végső fázisát: egy „ideális gép” létrehozását, amely örökké működik és semmilyen költsége sincs. Egy gép, amit ingyen meg lehet építeni, mondja Marx, egyáltalán nem ad hozzáadott értéket a termelési folyamathoz, és rövid időn belül, néhány számviteli periódust követően lecsökkenti mindennek az árát, profitját és munkaköltségét, amellyel kapcsolatba kerül.

Ha egyszer megértetted, hogy az információ fizikai, a szoftver tekinthető gépként, és a tárhely, sávszélesség és a folyamat gyorsasága exponenciális mértékben húzza le az árakat, Marx gondolatának a lényege világossá válik. Gépekkel vagyunk körülvéve, amelyeknek semmilyen költsége sincs, és ha akarnánk, örökké működhetnének.

Ezekben a 20. század közepéig ki nem adott töprengéseiben Marx úgy képzelte, hogy az információ egy „általános értelemnek” nevezett valamin lesz tárolva és megosztva – amely a Földön mindenkinek a társadalmi tudás által összekapcsolt elméjét jelentené, amelyben valamennyi fejlődés mindenki javát szolgálja. Röviden összefoglalva valami olyasmit képzelt el, ami közel áll az információs gazdasághoz, amiben élünk. És, ahogy írta, ennek megléte „végső csapást mérne a kapitalizmusra”.

A terepviszonyok megváltozásával a 20. századi baloldal által elképzelt kapitalizmuson túli régi út elveszett.

Egy új út viszont megnyílt. Az együttműködésen alapuló termelés, amely hálózati technológiát használ javak és szolgáltatások előállítására, amelyek csak akkor működnek, ha ingyenesek, meghatározza a piaci rendszeren túli irányvonalat. Szükség lesz államra, mint keretre – ahogy a gyári munkának, a fizetőképes valutáknak vagy a szabad kereskedelemnek is keretként szolgált az a 19. században. A posztkapitalista szektor valószínűleg évtizedekig a piaci szektorral együtt fog létezni, de a főbb változás már zajlik.

A hálózatok visszaállítják a posztkapitalista projekt „cizelláltságát”. Ezek képezhetik egy nem-kapitalista rendszer alapját, amely önmagát sokszorozza és amelynek nincs szüksége arra, hogy minden reggel egy kezelő újra beállítsa a számítógépen.

Az átmenet magába fogja vonni az államot, a piacot és a piacon túli, együttműködésen alapuló termelést. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a teljes baloldali projektnek át kell alakulnia a tiltakozó csoportoktól a rendszerrel együttműködő szociáldemokrata és szociálliberális pártokig egyaránt. Valójában, ha az emberek egyszer megértik a posztkapitalista átmenet logikáját, az ilyen eszmék többé nem lesznek kimondottan baloldaliak, hanem egy sokkal szélesebb mozgalomhoz fognak kötődni, amelyhez új fogalmi megnevezésekre lesz szükségünk.

Kin múlhat mindez? A régi baloldali elképzelés szerint az ipari munkásosztályon. Több mint 200 évvel ezelőtt a radikális újságíró, John Thelwall arra figyelmeztette az angliai gyárak alapítóit, hogy egy új és veszélyes formáját hozták létre a demokráciának: „Minden nagyobb műhely és manufaktúra egyfajta politikai osztály, amelyet semmilyen parlamenti határozat nem tud elhallgattatni és semmilyen bíróság sem tud feloszlatni.”

Ma az egész társadalom egy gyár. Mindannyian részt veszünk a minket körülvevő márkák, normák és intézmények termelésében és újratermelésében. Ugyanakkor a mindennapi működéshez és profithoz alapvető kommunikációs rács tele van az egymással megosztott tudásanyaggal és elégedetlenséggel. Ma a hálózat az – akárcsak a műhely volt 200 éve –, amit „nem tudnak elhallgatatni vagy feloszlatni”.

Igaz, az államok lekapcsolhatják a Facebookot, Twittert, sőt az egész internetet és mobilhálózatot is válságos időkben, megbénítva a gazdaság folyamatát. Továbbá minden kilobájtnyi információt tárolhatnak és felügyelhetnek, amit előállítunk. De nem állíthatják vissza az 50 évvel ezelőtti hierarchikus, propagandavezérelt és tudatlan társadalmat, kivéve – ahogy Kínában, Észak-Koreában és Iránban látjuk –, ha a modern élet kulcselemeit kiiktatják. Ez olyan lenne, ahogyan Manuel Castells szociológus fogalmaz, mintha megpróbálnának áramtalanítani egy országot.

Több millió hálózatra kapcsolt ember létrehozásával és pénzügyi kizsákmányolásával, valamint az egész emberi intelligencia egy hüvelynyi félrebillentésével, az infó-kapitalizmus létrehozta a történelemben a változás egy új ügynökét: a kitanított és hálózatra kapcsolt emberi lényt.
Többről van szó puszta gazdasági átmenetnél. Itt van még természetesen a világ széntelenítésének és a demográfiai és költségvetési problémák kezelésének egyidejű és sürgető feladata. Én viszont most az információ által előidézett gazdasági átmenetre koncentrálok, mert mostanáig ez mellékes téma volt. Az egyenrangú egymás mellé rendeltséget képzelgők megszállottságaként skatulyázták be, míg a baloldali közgazdaságtan „nagy ágyúi” továbbra is kritizálták a megszorításokat.

Valójában azonban a realitás talaján állva olyan helyeken, mint Görögország, a megszorításokkal szembeni ellenállás és az olyan hálózatok létrehozása, amelyeket „nem lehet elrontani” – ahogyan az egyik aktivista mondta nekem – kéz a kézben együtt járnak. Mindenek előtt a posztkapitalizmus, mint koncepció, az emberi magatartás új formáiról szól, amelyeket a konvencionális közgazdaságtan aligha ismerne el relevánsnak.

Tehát hogyan képzeljük el az elkövetkezendő átmenetet? Az egyetlen koherens párhuzam, ami rendelkezésünkre áll, a feudalizmus kapitalizmus általi felváltása – és köszönhetően az járványtankutatók, genetikusok és adatelemzők munkáinak sokkal többet tudunk az átmenetről, mint 50 éve, amikor az „ki volt sajátítva” a szociológia által. Az első dolog, amit be kell látnunk: a termelés különböző módjai különböző dolgok köré szerveződnek. A feudalizmus egy olyan gazdasági rendszer volt, amely a „kötelezettség” szokására és törvényeire épült. A kapitalizmus valami tisztán gazdaságira épült: a piacra. Megállapíthatjuk ez alapján, hogy a posztkapitalizmus – amelynek az előfeltételei már bőségesen megvannak – nem egy komplex piaci társadalomnak egy pusztán módosított formája lesz. De éppen csak elkezdtünk belepillantani, hogy milyen is lesz ez.

Nem akarom ezzel megkerülni annak kérdését, hogy egy posztkapitalista társadalom általános gazdasági paraméterei felvázolhatóak-e, mondjuk 2075-re. De ha egy ilyen társadalom az emberi felszabadulásra épül, nem a gazdaságra, előre megmondhatatlan dolgok kezdik el majd formálni azt.

Például a legnyilvánvalóbb dolog az 1600-ban író Shakespeare számára az volt, hogy a piac újfajta emberi viselkedést és morált idézett elő. Az analógiánál maradva a legnyilvánvalóbb „gazdasági” dolog a 2075-ös Shakespeare számára a nemek közti kapcsolat, a szexualitás vagy az egészég teljes átalakulása lesz. Talán nem is lesznek egyáltalán drámaírók; talán a média egész természete, amelyet történetek elmondására használunk, meg fog változni -akárcsak az Erzsébet-kori Londonban, amikor az első közszínházak épültek.

Gondoljunk mondjuk a Hamletben szereplő Horatio vagy az olyan karakterek, mint a Dickens Kis Dorritjában szereplő Daniel Doyce közötti különbségre. Mindkettő magában hordja a saját korára jellemző megszállottságot – Horatio a humanista filozófiával, Doyce pedig találmánya szabadalmaztatásával van megszállva. Shakespeare-nél nem szerepelhet olyan karakter, mint Doyce; ő inkább hasonlít egy dolgozóosztálybeli képregény figurára. Akkor, amikor Dickens megírta Doyce karakterét, a legtöbb olvasója ismert valaki hozzá hasonlót. Éppúgy, ahogy Shakespeare nem képzelhette el Doyce-t, mis sem tudunk elképzelni egy olyan embertípust, amely olyan társadalomban lesz jellemző, amelyben a gazdaság már többé nem az élet központja. De láthatjuk világszerte a szexualitásukban, munkájukban, kreativitásukban és önvalójukban 20. századi korlátokat lesöprő fiatal emberek életében az előképet.

A mezőgazdaság feudális modellje először a környezeti korlátokba, majd egy masszív külső megrázkódtatásba, a feketehalálba ütközött bele. Ezután következett egy demográfiai megrázkódatás: túl kevés volt a dolgozó a földeken, akiknek viszont nőtt a bére, lehetetlenné téve a régi, kötelesség alapú feudális rendszer erőltetését. A munkaerőhiány továbbá erősítette a technológiai innovációt. Az új technológiák, amelyek előkészítették a kereskedelmi kapitalizmus felemelkedését, azok voltak, amelyek ösztönözték a kereskedelmet (nyomtatás és könyvelés), a kereskedelemre alkalmas javak előállítását (bányászat, nagyméretű és gyors hajók stb.), valamint a produktivitást (matematikai és tudományos módszerek).

Végig ott volt valami, ami mellékesnek tűnt a régi rendszerben – a pénz és hitel –, de ami valójában úgy lett megtervezve, hogy az új rendszer alapjává váljon. A feudalizmusban valójában több törvény és szokás a pénzt figyelmen kívül hagyva alakult ki, a hitelt pedig a virágzó feudalizmus idején bűnösnek tekintették. Tehát amikor a pénz és a hitel ledöntötték a korlátokat, hogy egy piaci rendszert hozzanak létre, olyan volt, mint egy forradalom. Aztán ami megadta az új rendszernek a lökést, az az ingyenes meggazdagodás látszólag korlátlan forrásának felfedezése volt az amerikai kontinensen.

Ezen tényezők együtthatása kiemelte az emberek egy csoportját, akik marginális helyzetben voltak a feudalizmus alatt – humanistákat, tudósokat, iparosokat, ügyvédeket, radikális hitszónokokat és bohém drámaírókat, mint Shakespeare – és a társadalmi átalakulás élére tette őket. Kulcspillanatokban, kezdetben kísérleti jelleggel, az állam a változás akadályozójából annak előmozdítójává vált.

Ami ma kikezdi a kapitalizmust, a hivatalos közgazdaságtan által alig elismerve, az információ. A legtöbb információra vonatkozó törvény meghatározza a vállalatok jogát, hogy felhalmozzák azokat, és az államokét, hogy megszerezzék azokat, függetlenül a lakosok személyi jogaitól. A nyomtatott sajtóval és a tudományos módszerrel egyenértékű az információs technológia, és ez kihat minden más technológiára, a genetikától az egészségügyön és a mezőgazdaságon keresztül a filmiparig, amely területeken gyorsan lecsökkenti a költségeket.

A késő feudalizmus hosszú stagnálásnak modern megfelelője a harmadik ipari forradalom megrekedése, ahol ahelyett, hogy automatizálnánk a létfenntartó munkát, arra szorítkozunk, hogy, David Graeber szavaival élve, keveset fizető „hülyeségeket” végezzünk munkaként. És sok gazdaság stagnál. („Annyi ember áldozza fölöslegesnek tekinthető munkahelyeknek a munkáját” – David Graeber)

Mi az ingyenes gazdagság új forrásának a megfelelője? Nem egészen meggazdagodásról van szó, hanem externáliákról, vagyis az ingyenes cuccokról és jólétről, amit a hálózati összekapcsolás generál. Ez a nem piaci termelés, a nem kisajátítható információ, az egymás melletti hálózatok és a menedzsment nélküli vállalkozások felemelkedése. Ahogy Yann Moulier-Boutang francia közgazdász mondja, az internet jelenti „a hajót és az óceánt is”, amikor az új világ felfedezésének modern megfelelőjéről van szó. Valójában ez jelenti a hajót, a hódítót, az óceánt és az aranyat.

A jelenlegi külső megrázkódtatások világosak: energiaforrások kimerülése, klímaváltozás, öregedő népesség és migráció. Ezek megváltoztatják a kapitalizmus dinamikáját és hosszútávon működésképtelenné teszik azt. Egyelőre nincs ugyanolyan súlyos következményük, mint a feketehalálnak, de ahogy láttuk New Orleansban 2005-ben, nem kell ahhoz pestis, hogy szétessen a társadalmi rend és közigazgatás egy pénzügyileg komplex és elszegényedett társadalomban.

Ha egyszer ezen a módon megértjük a változást, nem egy mesterien kiszámított ötéves tervre lesz szükség, hanem egy projektre, amelynek a célja, hogy kiterjessze azokat a technológiákat, üzleti modelleket és magatartásnormákat, amelyek megszűntetik a piaci erőket, hozzáférhetővé teszik a tudást, eltörlik a munka kényszerét és a gazdaságot a bőség felé tolják. Magam részéről Zéró Projektnek nevezem ezt – mert a céljai a nulla szénalapú energiarendszer; a gépek, termékek és szolgáltatások nulla járulékos költséggel történő előállítása; és a szükséges munkaidő lecsökkentése olyan közel a nullához, amennyire lehetséges.

A legtöbb 20. századi baloldali úgy hitte, hogy nem engedhető meg az átmenet luxusa: hitkérdés volt számukra, hogy az elkövetkező rendszerből semmi sem létezhet együtt a régi rendszerrel, noha a munkásosztály mindig megpróbált létrehozni egy alternatív életvitelt a kapitalizmus ellenére és azon belül. Ennek eredményeképp, amikor a szovjet típusú átmenet lehetősége megszűnt, a modern baloldal egyszerűen csak különböző dolgoknak, mint az egészségügy privatizálásának, a szakszervezet ellenes törvényeknek stb. ellenezésével foglalkozott.

Amennyiben igazam van, a posztkapitalizmus támogatói a figyelmüket az alternatívák kiépítésére fordítják a rendszeren belül; a kormányhatalmat radikálisan használják fel; és minden akciót az átmenetre fordítanak. Meg kell tanulnunk, hogy mi a sürgető és mi a fontos, és ezek néha nem esnek egybe.

Az elképzelés hatalma kritikus méreteket fog ölteni. Egy információs társadalomban semmilyen elgondolás, vita vagy álom sem hiábavaló, akár egy sátortáborban, börtöncellában vagy egy induló vállalkozás asztali foci meccsén születnek.

A posztkapitalizmusba történő átmenetben a virtuális gyártással a tervezési fázisban elvégzett munka lecsökkentheti a kivitelezési fázisban fellépő hibákat. És a posztkapitalista világ megtervezése lehet moduláris, akárcsak a szoftverek. Különböző emberek különböző helyeken, különböző sebességgel és egymástól viszonylag függetlenül dolgozhatnak rajta. Ha szabadon megidézhetnék valamit, akkor az egy globális intézmény lenne, amely a kapitalizmust helyen modellezi: hivatalos, szürke és fekete. Minden kísérlet, ami keresztülfut ezen, gazdagítja ezt; nyitott adatforrás lenne annyi adatponttal, amennyi a legösszetettebb éghajlati modellekhez kell.

A fő ellentmondás ma az ingyenes és bőséges javak és információk, valamint a monopóliumok, bankok és kormányok rendszere között van, mely utóbbi megpróbálja a dolgokat privatizálni, szűkössé tenni és piacosítani. Minden a hálózat és a hierarchia közötti küzdelemből jön; a kapitalizmus köré csoportosuló régi, valamint az elkövetkezendőt előrevetítő új társadalmi formák közötti küzdelemből.

Utópisztikus azt hinnünk, hogy a kapitalizmuson túllépő evolúció határán vagyunk? Olyan világban élünk, amelyben azonos neműek házasodhatnak, és amelyben a fogamzásgátlás, 50 év távlatából, szabadabbá tette az átlagos munkásosztálybeli nőt, mint a Bloomsbury-korszak legőrültebb szabadgondolkodója. Akkor miért találjuk annyira nehéznek elképzelni a gazdasági szabadságot?

Az elsötétített limuzinjukba zárt elitnek a terve az, amelyik annyira szánalmas, mint a 19. századi millenniumi szekták voltak. A tömegoszlató osztagok, korrupt politikusok, mágnások uralta sajtó és a felügyelő állam demokráciája olyan hamisnak és törékenynek tűnik, mint amilyen Kelet-Németország volt 30 éve.

Az emberi történelem minden olvasata egy negatív végkifejletre engedhet következtetni. Ez kísért minket a zombis filmekben, a katasztrófafilmekben és a posztapokaliptikus filmek lepusztított tájain, mint például Az út vagy az Elízium címűekében. De miért nem formálunk inkább egy képet az ideális életről, amely a bőséges információra, a nem hierarchikus munkára, valamint a munkavégzés bérektől történő különválasztására épül?

Több millió ember kezdi felismerni, hogy feladtak egy álmot, amellyel páratlan dolgokat valósíthatnak meg. Dühvel válaszolnak erre – és a kapitalizmus nemzetinek nevezett formáiba akarnak visszatérni, amely csak arra jó, darabokra szakítsa a világot. Ezeket a fejleményeket figyelve – a Syriza nacionalista baloldali frakcióitól a Nemzeti Frontig és az amerikai jobboldal izolacionizmusáig – olyan érzésünk van, minta a Lehman Brothers válsága idején előjött rémálmot látnánk.

Többre van szükségünk egy adag utópista álmodozásnál és kisméretű horizontális projektnél. Egy értelmen, bizonyosságon és tesztelhető terveken alapuló projektre van szükségünk, amely szakít a történelem ismétlődéseivel és fenntartható megoldást jelent a bolygón. És tudnunk kell élni vele.

Forrás: Paul Mason – The end of capitalism has begun

Fordította: Lakócai Csaba, a fordítást a Hungarooo.org honlap támogatta