Gondolatok a „szabad”-piaci diktatúráról II.

Az alapjaiban hibás pénzfelfogásról

Mint előbbi cikkünkben is írtuk, most az ott feltett második kérdéssel foglalkozunk, ami így szól:

Önmagában van-e bármilyen értéke a pénznek, amelyről a költségvetési számháborúk szólnak, miközben figyelmen kívül hagyják annak forrását, vagyis a jelenlegi monetáris rendszert?

Egy gondolat erejéig visszakanyarodnánk az előbbi, szorosan kapcsolódó témánkhoz.

Az előző cikket azzal a gondolattal zártuk, hogy civilizációnk jövője szempontjából a legfontosabb annak belátása lenne, hogy ideje továbblépni a piaci kapitalizmuson. Másként mondva: a probléma szocioökonómiai forrása, amely jelenleg megakadályozza a civilizáció egészséges továbbfejlődését, és egy társadalmi csapdahelyzet elé állítja azt, a piaci kapitalizmus szerepének teljes félreértelmezése. A kapitalista piacgazdasági berendezkedés már a kialakulása idején sem volt más, mint egy eszköz. Egy olyan eszköz, amire minden rá jellemző társadalmi igazságtalanság és egyenlőtlenség ellenére szükség volt, mert ez volt az egyetlen szabályozó mechanizmus, amely arra a pályára tudta állítani a gazdaságot, amely a gondolatilag már ettől függetlenül is létező technológiai megoldások és újítások fizikai megvalósításának anyagi hátterét biztosítani tudta. A probléma az, hogy ezt az eszközt elkezdték célnak tekintetni, és mostanra már teljesen céllá tették azt, aminek nincs, és az eszközjellegéből fakadóan önmagában nem is lehet célja. A piacgazdaságon keresztül előidézett, GDP és egyéb mérőszámokban kifejezhető növekedési tendenciára a civilizációnak akkor volt szüksége, amikor az ipari forradalomnak nevezett innovációs hullám (amelynek jelenleg a negyedik, informatikainak nevezett szakaszát éljük) még ezt igényelte. De még laikusan is ugyanilyen könnyen belátható, hogy nem lehet ezt a növekedést célnak tekinteni. A hosszú távú cél a társadalom életszínvonalának emelése egyszerre több síkon is, ezt viszont az egyirányú és csak a közvetlen fogyasztásból származó hasznot alapul vevő lineáris növekedés nem tudja biztosítani, fiziobiológiai korlátokból kifolyólag nem is tudhatja. A növekedés csak a szükséges háttér megteremtését tudja biztosítani, de miután már ez rendelkezésre áll, nincs szükség az eszköz további alkalmazására, legalábbis nem abban a formában, mint korábban.

Témába vágóak Henry Ford 1920-as években írt Életem és működésem című, könyv formájában megírt esszétanulmányának idevonatkozó gondolatai, amelyek gyakorlati vállalatfilozófiájának hitvallását is mutatják:

„ (…) Az olyan kapitalisták, akik jobb termelési eszközök megteremtése által váltak kapitalistákká, hozzátartoznak a társadalom alapjához. Ezek valóban semmiféle tulajdonukat nem nevezik magukénak, ők csak adminisztrálják birtokukat mások javára. Azok a kapitalisták viszont, akik kereskedelemmel és pénzszerzés által váltak azzá, az időszaki nélkülözhetetlen bajok közé tartoznak. Ezek megszűnnek bajok lenni akkor, ha a pénz ismét a termeléshez folyik. Ha azonban pénzüket arra használják, hogy az elosztást megnehezítsék, ha korlátokat állítanak a fogyasztó és a termelő közé, akkor ők valóban ártalmasak, akiknek léte meg fog szűnni, mihelyt a pénz a munkaviszonyokhoz jobban alkalmazkodik (…)[1]”

Amiben napjainkban megnyilvánul a kapitalizmus félreértelmezett gazdasági koncepciója, az a monetáris politika és a pénzhasználati gyakorlat, amely mindenfajta piacgazdaságot, a liberálisnak és a szociálisnak nevezetteket is jellemzi, jóllehet utóbbi még képes lehet a negatív következmények ideiglenes enyhítésére.

A civilizáció egy bizonyos fejlettségi fokán már szükségessé válik valamilyen formája a pénz mint csereeszköz használatának. Ez tény, de ettől még a pénz mindig is az marad, ami, vagyis egy csereeszköz, amely önmagában nem jelent semmilyen értéket. Értéke kizárólag annak, és csak annak van, ami fedezi a pénzt, mint ideiglenes helyettesítő jószágot. A tényleges fedezet valójában sosem volt maga az arany vagy egyéb nemesfém, ezek csak a mértékei (voltak) annak a fedezetnek, amely a pénzhasználatot engedte. Az igazi fedezet az emberi produktivitás során előállított érték, amelynek felhasználása túllép az előállító szükségletének közvetlen kielégítésén, ezért mások számára hasznosítható valamilyen formában. Amennyiben más vagy mások számára megtörtént az előállított – fizikai vagy akár szellemi – értéknek a hasznosítása, az előállító (vagy az előállításhoz hozzájáruló), aki munkát és kreativitást fektetett az előállítás folyamatába, joggal várhat cserébe valamilyen formájú viszontszolgáltatást. Ennek az adminisztrálását szolgálja a pénz, mint eszköz.

A pénznek tehát elszámolási-adminisztratív funkciója van természeténél fogva. A huszadik század végére megvalósuló globális világgazdaság kontextusában szokás azt állítani, hogy a pénz forgalmieszköz-funkciója elszakad csereszköz mivoltától a reálfolyamatokban. Ez csak részleteiben igaz, és éppen az vezetett el mára a globális válsághelyzethez, hogy az előbbi állításnak abszolút igazságtartalmat tulajdonítanak a gyakorlatban. Ebből a téves felfogásból ugyanis szükségszerűen következik az a napjainkat jellemző téveszme, hogy a pénz önmagában gazdasági értéket hordoz, ezért arra az igazi hasznos munkavégzéstől függetlenül is lehet tekinteni, és a közgazdaságtan feladata az, hogy különböző javaslatokat tegyen az önmagában értéknek tekintett pénz minél nagyobb mennyiségben történő előállítására, mert a gazdaság erejét a rendelkezésre álló pénz mennyisége fejezi ki. Valójában az, hogy a pénz forgalmieszköz-funkciója elszakadjon a csereeszköz-funkciójától, kizárólag átmeneti állapotként tartható fenn, méghozzá addig, amíg a már említett, GDP és egyéb mérőszámokban kifejezett egyoldalú növekedési pályára van szükség, hogy a tudományos-technikai eredmények által és a forgalmi eszközként használt pénz segítségével a hosszú távú háttérfedezet létrejöjjön. Ez a hosszú távú fedezet pedig a rendelkezésre álló infrastruktúra, amelyhez egy idő után már mindenki számára biztosítani kell(ene) a hozzáférést, és nem lehet(ne) magánkézben tartani. Jelenleg ez az említett fedezet már létrejött, viszont még mindig nem adták át annak, akit megillet: a társadalomnak. Ugyanis valójában nem a pénzintézet ad hitelt a társadalom tagjainak és entitásainak, hanem a társdalom tagjai adnak hitelt a jelenlegi pénzrendszernek azzal, hogy elfogadják azt, ideiglenesen átengedve nekik az általuk végzett munkából származó értékek feletti rendelkezés jogát, cserébe azért, hogy a bankok, mint pénzintézetek, segítsék a közérdek hosszú távú érvényesülését egészen addig, amíg erre szükség van. Ez persze csak az ideális helyzet; az, aminek lennie kellene. A valóság jelenleg az, hogy a bankok pont a közérdek ellen cselekszenek. Ha nem így tennének, már rég maguk kezdeményezték volna saját maguk felszámolását, vagy pontosabban fogalmazva a reformok útján történő átalakulásukat ténylegesen közhasznú szervezetekké.

Ford a már említett írásában a következőképpen fogalmazza meg annak problémáját, hogy a pénzintézetekhez került a termelés feletti hatalomgyakorlás ahelyett, hogy éppen fordítva, a pénzintézetek csak szolgálnák a termelést:

„A termelést nem szabad összetéveszteni a spekulációval. Csakhogy sok vállalkozó hajlamos arra, hogy bankműveletekbe bocsátkozzék. Igaz, hogy még több bankár avatkozik a termelés ügyeibe. (…) Ellene vagyunk minden olyan bankembernek, aki a vállalkozást kizsákmányolási alkalomnak tekinti. (…) A termelők nagy részének ez az elve: „zsarold ki a fogyasztóból, amit csak kizsarolhatsz”. Ezt vallják a spekulánsok, a kizsákmányolók, az alkalmatlan elemek és az igazi vállalkozás egyéb rákfenéi. Az ő szemük csak a pénztárkönyvet lesi. (…)”[2]

Miután pedig kifejti, hogy a hosszú távon életképes vállalkozásnak nem célja, hanem csak a következménye lehet nyereség, így folytatja Ford:

„Ha ezek fölött egy kissé gondolkozom, szinte azt mondhatnám, hogy a mi pénzrendszerünk majdnem jutalmat tűz ki kölcsönfelvételre s ezáltal túl nagy befolyást biztosít a bankoknak a gazdasági életben. A bankokkal való összeköttetés veszedelmet jelent minden vállalatra nézve. A bankemberek csak a pénzformulákra gondolnak, mert a gyár szerintük olyan intézmény, amelynek nem árut, hanem pénzt kell termelnie, miért is csak a pénzt méltatják figyelemre, nem a termelést. (…) A bankembereknek az iparban túlságosan nagy szerepük van. Ezt privátim a legtöbb üzletember elismeri, nyíltan azonban nem teszi – a bankárjától való félelem miatt. A közfelfogás szerint ugyanis nem fontos, hogy a vagyont pénzspekulációval vagy termelő munkával szerzik-e. A szerencsés bankár átlagban kevésbé intelligens és széles látókörű, mint a sikerrel dicsekvő vállalkozó, mégis azt mondhatjuk: a hitel hatalma révén a bankár valósággal uralkodik a vállalkozó fölött. (…) Vajon az a tény, hogy a hitel urai az utóbbi időben olyan szörnyű hatalmat értek el, nem annak a jele-e, hogy a mi pénzrendszerünkben valami hiba van?”[3]

Végül rátér Ford jelen témánk szempontjából a leglényegesebb pontra:

„A bankemberek, akik csak tisztességes banküzleteket vállalnak, természetszerű hivatásuknak tekinthetnék, hogy jelenlegi pénzrendszerünket tanulmányozzák és felvilágosításokkal szolgáljanak róla, ahelyett, hogy megelégszenek a bankügyekben való lokális jellegű mesterkedésekkel. Ha ők a bankontóval való hazárdjátékosoktól megvonják a „bankár” nevet és elveszik tőlük a legbefolyásosabb állásokat, amelyeknek méltósága védi őket, a bankélet tüstént visszanyeri becsületét és a köz szolgálatában visszakapja azt a helyet, amely őt megilleti. Ebben az esetben a jelenlegi pénzrendszernek és pénzügyi machinációnak átkait levennék a nép válláról. (…) Az üzletek ellenőrizzék a pénzt, és ne a pénz az üzleteket. A romlást okozó kamatok létjogosultságát meg kell szüntetni. Ez esetben a bankszakma nem lesz többé rizikóval összekötött, hanem nagy, nyilvános, szolgálattevő életcéllá alakul át. És a bankok így többet nyújthatnak a népnek, mint manapság. Ahelyett, hogy szervezetükben a legdrágább, az osztalékok tekintetében pedig a világ legtöbbet fizető vállalatai lennének, kevésbé költségesek lesznek és a műveletekből származó nyereségek azt az intézményt gyarapíthatnák, amelynek szolgálatában állanak.”[4]

A gondolatmenet további fejtegetése fölösleges lenne részünkről, mert eljutottunk a lényeghez. Csak annyit teszünk hozzá ehhez, hogy a napjainkat jellemző valamennyi súlyos probléma ugyanabból a forrásból származik, vagy annak következménye: ez pedig a pénz fogalmának és szerepének félreértelmezése és annak globális méretű nem rendeltetésszerű használata. A félreértelmezés abban áll, hogy a pénznek önmagában gazdasági értéket tulajdonítanak, a nem rendeltetésszerű használat pedig ennek az illúziónak a feltétlen elfogadása. Így fordulhat elő az az elképesztően paradox helyzet, hogy „a világ meg van áldva gazdagsággal, és mégis szükséget szenved”. Ezek fölött a tények fölött csak azért nem lehet vállvonogatva szemet hunyni, mert – szintén Ford szavaival élve – „itt az emberi sorsról van szó”.[5]

A helyzet szemléltetése érdekében történelmi analógiát is nézhetünk. Közismert, hogy bizonyos szükségállapotokban, például háborús helyzetben az illetékes hatóságok gyakran folyamodnak fedezet nélküli pénzkibocsátáshoz (hadikölcsönhöz) azért, hogy az átmenetileg többszörösére nőtt szükségleteket legyen miből fedezni. Ez történt Magyarországon is 1848-ban, amikor ez év július 11-én Kossuth Lajos pénzügyminiszter akkori nominálértéken 42 millió forint fedezet nélküli kibocsátásának engedélyezését kérte az országgyűléstől, amely ezt a szükséghelyzetre tekintettel meg is adta. Ez segített a hadiipar beindításában, és a gazdaságot egy átmeneti, gyorsan felfelé ívelő konjunktúrapályára állította. Kétségtelen azonban, hogy ennek a fajta konjunktúrának egy közvetlen és rövid távú célja volt: a szabadságharc győzelmének kivívása. Ha a háború kimenetele úgy alakult volna, hogy ez sikerrel jár, és Magyarország teljesen függetlenedik, akkor az egyik legelső teendő a korábban fedezet nélkül kibocsátott pénzmennyiség utólagos fedezetének megteremtése lett volna az egyoldalú és átmeneti növekedési pálya felszámolásával és a nemzetgazdaságnak kétségtelenül kevésbé látványos, de valóban fenntartható fejlődési pályára állítása által.

Ezt a példát azért tartjuk szemléletesnek, mert a jelenlegi helyzetben hasonlóságot találunk. 1971-től – amikor utolsóként az Egyesült Államok is letért az aranyfedezeten alapuló pénzkibocsátásról – globálisan érvényesül a fedezet nélküli pénz forgalomba bocsátása és az ebből fakadó egyoldalú fogyasztáson alapuló növekedés erőltetetése. Van azonban egy lényeges különbség is az említett történelmi helyzet és a jelenlegi viszonyok között: most nem az állam mint főhatóság végzi kényszerhelyzetből ezt a gyakorlatot azért, hogy közérdeket szolgáljon vele, hanem magánkézben lévő bankok, és csak azért, hogy saját rövid távú önérdeküket érvényesítsék a társadalom és az egész emberiség kárára. Ha valami, ez maximálisan kimeríti a játékelméletből ismert szűk látókörű önérdekkövetés fogalmát, mert egy kissé alaposabb utánagondolással belátható a helyzet fenntarthatatlansága.

A pénzről alkotott fogalmaink és az erre épülő pénzhasználatra vonatkozó eddigi elképzelések helyébe léptethető új paradigma szükségszerűségét már sokan megfogalmazták, és egyre jobban látszanak körvonalazódni azok a keretek, amelyeken belül a lehetséges alternatívát keresnünk kell.

Jelenleg a világhálón keresztül az egyik legelterjedtebb megvilágítása ennek az elképzelésnek Paul Grignon animált dokumentumfilm-trilógiája, a Money as Debt (A pénz, mind adósság).

A filmek alább láthatóak:

A trilógia első videójának magyar nyelvű változata:

 Valamint lásd még:

Money and Politics: Incorrect Diagnosis, Wrong Cure

http://paulgrignon.netfirms.com/MoneyasDebt/Incorrect_Diagnosis.pdf

A dokumentumfilm-sorozat eléggé közérthető formában fogalmazza meg a jelenlegi probléma lényegét; azt, hogy a pénzt a nemesfémfedezetről történő letérés után is önmagában vett értéknek tekintjük, ezáltal olyan hatalmat juttatunk a pénzforgalmat irányító bankok kezébe, amekkorával egyetlen politikai hatalom sem rendelkezett még korábban. Ez pedig az egész emberi civilizáció fölötti hatalomgyakorlás az ember által létrehozott valódi erőforrások átengedésén keresztül olyan névleges értékkel bíró papírdarabokért cserébe, amelyek valódi fizikai értéke önmagában nem több, mint a papír anyaga, amire nyomtatták azt.

Korábban az adott tényleges értéket a forgalomban lévő pénznek, hogy átváltható (visszaváltható) volt az aranyra vagy más nemesfémre. Ugyanakkor valójában a nemesfém sem hordozott önmagában értéket, ez csak a konvencionálisan elfogadott mértéke volt a valódi, megtermelt vagy megalkotott és áru vagy szolgáltatás formájában értékesített értékeknek, amelyek a civilizációnk fizikai vagy éppen szellemi alapját képzik. Ezt az értéket az ember, mint intelligens faj hordozza, aki képes a világ megismerésére és annak folyamatait, azokkal összhangba cselekedve, egy magasabb szinten összerendezni.

Ha a pénzt továbbra is önmagában értéknek tekintjük, és fenntartjuk azt a színjátékot, miszerint a magánkézben lévő bankok a hitelező intézmények, munkánk céljának pedig a pénzhez jutást (pénztermelést) tekintjük, akkor ez a mesterséges pénzben kifejezett „gazdasági növekedés” az organikus környezeti források teljes mértékű feleléséhez visz el bennünket. Ez nemcsak az élő környezet lepusztulásával jár, hanem vele együtt a civilizáció is pusztulásra van ítélve. Márpedig ha nem történik meg a paradigmaváltás, ha továbbra is elhisszük azt, hogy egy mesterséges kapitalista szabad piacgazdaságtól vagy éppen egy bürokratikusan irányított tervgazdaságtól várjuk el az igazi, fenntartható megoldást, akkor a pusztulás szerintünk elkerülhetetlen. De most nézzük meg, hogyan nézhet ki egy fenntartható, alternatív gazdaság, amely Bródy András szavaival élve „lényegesen jobb lesz a jelenlegi gazdasági játékszabályoknál, és sem piaci, sem tervgazdálkodási modellnek nem lehet majd nevezni”.[6]

Ezt a bizonyos, új paradigmán alapuló modellt Takáts Péter organikus gazdaságnak nevezi, ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az általa felrajzolt szemlélet „nem egy új gazdasági modell, hanem a gazdasági és pénzügyi folyamatok – szellemi vagy spirituális úton létrejött – imaginatív ősképe”.[7] Ez az ún. imaginatív őskép tehát nem egy konkrét modellt akar jelenteni, hanem az egészséges gazdaságot működtető mechanizmusok esszenciája, amely többféle konkrét formát is ölthet a gyakorlatban.

Takáts is megfogalmazza esszéjében azt, amit már többen megtettek; hogy a pénz szerepe a gazdaságban az, ami a véré az organikus szervezetben: az egyes termelő vállalatokhoz (szervekhez) és a magánemberekhez annyi szükséges anyagi fedezetet (tápanyagot) juttasson el, amennyi szükséges azok zavartalan működéshez és mindennapi életéhez. Két dolog is következik ebből. Az egyik az, hogy a társadalom tagjai, az egyes emberek nem pénzért dolgoznak, hanem azért, hogy munkájukkal a küldetésüket teljesítsék, vagyis küldetéstudatból. A pénz pedig nem a munkájukért jár nekik, hanem előfeltétele annak; azért jár, hogy az emberek az igényeiket gond nélkül kielégítsék, és így a munkájukat, mint küldetésüket, zavartalanul végezhessék. A másik következmény pedig az, hogy a pénzt addig szabad csak forgalomban tartani, amíg beteljesíti a feladatát, vagyis amikor az igény találkozott a kínálattal, és megtörtént annak kielégítése, azt a pénzt, amivel ezt elszámolták, ki kell vonni a forgalomból – hasonlóképpen, ahogyan az elhasználódott vér folyik vissza a szívhez a vénában –, és miután visszatért a központi bankba, szükség esetén újra forgalomba lehet bocsátani. A központi bank ebben a környezetben nem a mai értelemben vett, magánérdekek által működtetett központi bankokhoz hasonlít, de nem is egy bürokratikus kormányhivatalhoz. Nem direkt tervezéssel akarja irányítani a gazdasági folyamatokat, és nem akarja mesterségesen manipulálni sem azokat, hogy meglovagolva mások munkáját, egyéni nyerészkedést könyvelhessenek el a bank irányítói. Ehelyett összehangolja a természetes gazdasági folyamatokat, elhárítja az esetleges zavarokat, biztosítja a zavartalan működést a pénzforgalmon keresztül, vagyis effektíve közszolgálatot teljesít. Ezen elvek szerint működnének a Takáts által leírt ún. asszociatív bankok is, amelyek a kereskedők, termelők és fogyasztók által létrehozott szabad társulások. Ezek egyfajta információs központokként is működnének az igényekre, a kínálatra és a kettő összehangolására vonatkozóan.

Egy gondolat erejéig kitérünk Paul Grignon Money as Debt című dokumentumfilm-trilógiájának egyik kiegészítő, The Essence of Money című rövidfilmjére.

Ez egy fiktív középkori kis település környezetében mutatja be, milyen elvek szerint működhetne a fenntartható gazdaság. Ebben a kitalált kis településben mindenki valamilyen mesterséget űz, vagy valamilyen foglalkozást végez. Van pl. pék, hentes, szabó, cipész, takács, bádogos, borbély, kocsis, rakodómunkás, katona, illetve sok egyéb foglalkozás is. Egy ideig csak a vert ezüstpénzt használják a falu lakói fizetőeszközként, mert ez a ritka eszköz megfelelően tudja a megtermelt (előállított) termék értékét kifejezni. Ezért konvencionálisan mindenki elfogadja ezt fizetőeszközként, amihez csak valamilyen hasznos munkán keresztül lehet hozzájutni, és aztán mindenki a maga aktuális igénye szerint átválthatja (értsd: elköltheti) számára fontos jószágra vagy szolgáltatásra. Egy ideig jól működik ez a rendszer, egy idő után azonban hiányhelyzet, illetve egyenlőtlenségből fakadó zavar áll be az ezüstpénzhez való hozzájutásban. Ez részben abból következik, hogy azok, akik sok ezüstpénzre tettek szert, nem engedik ezeket szabadon továbbáramlani, hanem maguknál tartják azok nagy részét, részben pedig abból, hogy megnő a produktivitás és vele együtt a falu lakóinak az igényei is, ugyanakkor az ezüstpénz mennyisége nem változik. Ekkor beállhat a látszatszegénység állapota, de ez valóban csak egy látszat, mert a produktivitás és a belőle származó érték nem csökken, sőt valójában még nő is. A probléma megoldásához a falu pékje egy nagyszerű ötlettel áll elő. Mivel az ő kenyerére mindenkinek szüksége van, ugyanakkor neki is szüksége van mások által termelt értékekre, kézjegyével aláírt biankókat kezd el készíteni. Ezek a biankók aláírással hitelesített ígéretet tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy aki annak birtokában van, becserélheti azt valamikor kenyérre a péknél. A falu pékje ezüstpénz híján ilyen biankókat ad a borbélynak, a szabónak, a cipésznek és tulajdonképpen mindenkinek, akinek a termékét vagy szolgáltatását igénybe veszi. A többiek pedig minden további nélkül elfogadják a biankót, mert egyfelől nekik sincs sok ezüstpénzük, másfelől pedig tudják, hogy a későibbekben is mindig szükségük lesz kenyérre, ezért majd azzal a biankóval, amivel most a pék fizetett náluk, később viszont fognak fizetni a péknél a kenyérét cserébe. Ez egy olyan egyszerű és praktikus útja a fizetésnek, hogy először a falu lakói elkezdenek egymás között is a pék biankóival fizetni, majd a többi mesterember is elkezd saját biankót készíteni. Ezzel pedig megszületik az alternatív papírpénz! Immáron három fizetési eszközt is használnak a falu lakói: egyfelől a korábban is használt ezüstpénzt, másfelől a biankókat, illetve esetenként előfordul még a közvetlen barterkereskedelem is. Az ezüstpénznek azért kell továbbra is forgalomban maradnia, mert ez jelenti a mértékegységet; azt, hogy az egyes termékek és biankók hány egységet érnek. A falu társadalma végeredményben rátért a fenntartható fejlődés útjára, és a lehetőségek olyan sokasága nyílik meg a lakosok előtt, amely korábban elképzelhetetlen lett volna.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezt a fiktív lokális közösséget alapul vevő elméletet hogyan lehetne kiterjeszteni napjaink globális társadalmában az emberiség egészére. Többen megfogalmazták már azt a nézetet, miszerint az evolúció a rendszer egészének és az azt alkotó komponenseknek kölcsönhatásán keresztül a magasabb organizációs szintek felé tart. Ez igaz a civilizációra is; a fejlődés eredményeként globalizálódik a társadalom. Ez viszont magasabb szintű koordinációt is igényel, amennyiben valóban fenntartható fejlődésről beszélünk. Ezért a Takáts által említett központi banknak vagy bankoknak globális és lokális kontextusban egyszerre kell figyelni a folyamatokat. A gazdasági szereplőknek pedig maguknak kell jelezni a központi bank felé, hogy amikor megtörtént a kereslet és a kínálat találkozása olyan forgalomban, hogy az addig forgalomban lévő pénzt az eredetileg ígért értékre váltották vissza, akkor ezt a pénzt előbb ki kell vonni a forgalomból, majd pedig újra ki lehet bocsátani, hogy igény szerint egy új keringési ciklusba kerüljön. Egy ciklusnak tehát azt az időintervallumot tekinthetjük, amíg az adott pénz úgy van forgalomban, hogy az eredetileg, a kibocsátáskor ígért értékre még nem cserélték vissza. Egy ilyen ciklus lehet pár nap, de több év is. Nyilván a lokális közösségnél magasabb integrációs szinten ez csak koordináló – de nem öncélú hatalomgyakorló! – szervek segítségével lehetséges. A központi bankok esetében ezek tagjai választott köztisztviselők lennének, az asszociatív bankok esetében pedig a társadalom tagjai, az egyes gazdasági szereplők: a termelők, a kereskedők és a fogyasztók. Ezeknek a szerveknek folyamatosan összehangoltan kell működniük.

Egy ilyen szisztémában senki nem akarna – nem is lenne erre lehetősége – egyéni extraprofitra szert tenni a folyamatokból. A megtermelt esetleges többletből származó extrajövedelmet köztulajdonként kezelnék, és azoknak adnák, akiknek éppen a leginkább szükséges céljaik eléréséhez, vagy az éppen aktuális legfontosabb közszükségletek kielégítésére fordítanák. Fontos látni, hogy itt most nem egyfajta államszocializmusról van szó, és nem egy utópisztikus kommunista elképzelésről. Az előbbiről azért nincs szó, mert nem egy hivatali apparátus döntené el, hogy kinek mi jár; a társulásban döntéshozók csak megfigyelnék, hogy hol van a legnagyobb szükség az esetleges forrásátcsoportosításra ahhoz, hogy a gazdaság a maga egészében zavartalanul működhessen, és kellően megalapozott információ birtokában ez alapján járnának el. Ezért itt is egy effektíve közérdekű szolgáltatásról van szó. Utópisztikus kommunizmusnak vagy általában bármilyen elérhetetlen utópiának pedig azért nem neveznénk ezt, mert nem az önérdek faladásáról van szó, hanem az egyéni érdekeknek a már korábban is többször említett magasabb szintre hozásáról. Ha valaki képes egy extrajövedelemről lemondani valaki olyan számára, akinek erre éppen nagyobb a szüksége, akkor biztos lehet abban, hogy egy következő alkalommal, fordított esetben ő juthat hozzá az erőforrásokhoz, ha tényleg szüksége van rájuk. Egy valóban fenntartható gazdasági ökoszisztémában kikerülhetetlen a kölcsönös kooperáció. Amint az előző cikkben is írtuk: ennek valójában semmi köze sincs a mások iránt érzett egyéni szimpátiához vagy ellenszenvhez, csupáncsak a belátáshoz.

Az organikus szemlélet attól is organikus, hogy holisztikusan közelít a gazdasági ökoszisztémához, vagyis a komponenseket nem a rendszer egészétől függetlenül, hanem azzal kölcsönhatásban vizsgálja. Itt már fontos szerephez jutnak az említett magasabb organikus szint által reprezentált korlátok. Nincs szükség ezek hatósági úton történő kikényszerítésére, amit mellesleg nem is lehetne maradéktalanul véghezvinni. Ehelyett sokkal inkább egyfajta tudati fejlődésre és belátásra van szükség a rendszert alkotó valamennyi komponens, köztük az egyes individuumok részéről. Annak belátására, hogy hosszú távon egészségesen csak az a komponens fejlődhet, amely maga hozzájárul a rendszer egészének egészséges fejlődéséhez.