Gondolatok a „szabad”-piaci diktatúráról I.

A növekedés csapdájáról

Bár kétségtelenül és feltartóztathatatlanul erősödik a kollektív igény egy globális személetmód váltásra, és szerencsére egyre többen kezdik felismerni és megérteni a körvonalazódó új paradigma lényegét, egyelőre „hivatalos” körökben még tartja magát a gazdaságról, civilizációról és világról alkotott régi, mondhatni ortodox paradigma.

Ez a bizonyos régi paradigma egy tévesen eltorzított világképet igyekszik az egyes emberek szemléletmódjára erőszakolni, hogy ezáltal igazoljon egy valójában önmagában céltalan növekedési parancsot, amely legfeljebb egy nagyon szűk csoport rövid távú érdekeit szolgálhatja. Többféleképpen és (látszólag) különböző formákban nyilvánul ez meg, de napjainkban talán a legjellemzőbb példája ennek egy mesterségesen előidézett és valójában (természeténél fogva) nem létező piaci versenyre és az ún. GDP „mérőszámokra” történő hivatkozás.

Érdemes ezért két kérdésen jobban elgondolkozni:

1. Mit is fejez ki pontosan a hagyományos közgazdaságtan által dogmává tett GDP-arányos növekedés: egy társadalom tagjainak általános életszínvonalát vagy pedig azt, hogy egy bizonyos szűk csoport mennyire „sikeresen” tud kizsákmányolni tömegeket?
2. Önmagában van-e bármilyen értéke a pénznek, amelyről a költségvetési számháborúk szólnak, miközben figyelmen kívül hagyják annak forrását, vagyis a jelenlegi monetáris rendszert?

Először az első kérdéssel szeretnénk kicsit bővebben foglalkozni, a következő, szorosan kapcsolódó cikkben pedig a másodikkal.

Mostanra bevett fogalom lett a fenntartható fejlődés kifejezés, bár számunkra talán pontosabb fenntartható civilizációs folyamatról beszélni. A fejlődés fogalmát ugyanis sokszor tévesen kizárólag gazdasági folyamatként értelmezi a hagyományos közgazdaságtan. Még inkább helytelen a fejlődést a gazdasági növekedés szinonimájaként használni. Mint már sokan felhívták rá a figyelmet korábban is, ez a totális félreértelmezés könnyen vezetheti az emberiséget a saját vesztébe.

Ha nagyon tömören akarjuk megfogalmazni azt, hogy mi a különbség a fejlődés és a növekedés között, akkor a következőt mondhatjuk: a fejlődés, ellentétben a növekedéssel, olyan folyamat, amely a mindenkori helyes aranyákot is tartalmazza, így azokkal összhangban idéz elő változásokat. Ez azt jelenti, hogy van egy egészséges, belső immanens szabályozó mechanizmusa, amely a biológiai életnek is az alapja. Költői kérdést teszünk fel, ha azt kérdezzük, vajon mindez elmondható-e egy az ún. GDP-arányos gazdasági növekedésről.

Ezen a ponton hadd hivatkozzunk Bródy András: Lassuló idő – A gazdasági bajok magyarázatához című tanulmányára. Az alábbi gondolatok nagy része a könyvben leírt felismerésekből származnak.

Mint említettük, napjainkban még változatlanul érvényesül az a már ortodoxnak mondható nézet, miszerint egy nemzetgazdaság (ország), régió, makrorégió vagy éppen a világgazdaság fejlettségét az egy főre jutó bruttó hazai (vagy az adott területi egység szerinti) jövedelem, a GDP (Gross Domestic Product) értéke és annak évenkénti növekedése (vagy csökkenése) fejezi ki.[1] Ahogy a hagyományos közgazdaságtan magyarázza, a növekedést akkor érjük él, ha a nemzeti jövedelemnek azt a részét, amit nem fogyasztunk el, vagyis megtakarítunk, beruházzuk új termelőeszközökbe, új munkahelyeket hozunk létre, vagy a régieket fejlesztjük, növelve azok termelési kapacitását. A befektetések által többletjövedelmet állíthatunk elő. Az új nemzeti jövedelemnek az eredetihez viszonyított aránya a növekedési ráta. Eszerint beszélhetünk a GDP évi 5%-os növekedéséről, stagnálásáról vagy mondjuk 1,5%-os visszaeséséről. A befektetések mellett azok tőkeigényességét is fegyelembe kell venni a növekedés kiszámításához. A tőkeigényesség a befektetések hatékonyságának a reciprokja. A növekedési ráta nagysága eszerint a befektetések értékének és a tőkeigényességnek a hányadosa:

Növekedési ráta = Megtakarítási ráta / Tőkeigényesség

A növekedési ráta százalékban kifejezett értékéhez álljon példaként a következő: legyen egy ország megtakarítási rátája 20%. Vagyis ez az adott ország az x évi nettó jövedelmének 80%-át elfogyasztja, 20%-át pedig befekteti (bár a valóságban nem nagyon szokták a megtakarítások teljes egészét be is fektetni). A tőkeigényesség legyen 4. Ebben az esetben a 20%-os befektetett megtakarítással 20/4, vagyis 5%-os növekedési ráta állítható elő. Ez azt is jelenti, hogy az ország 5 évi nemzeti jövedelme fekszik lekötve. Minél nagyobb tehát a növekedési ráta a modell szerint, annál több évig származik belőle jövedelem, és fordítva, minél kisebb az érték, annál rövidebb ideig hat ki az összjövedelmet nézve. Egy piacgazdaság éppúgy, mint egy tervgazdaság, ezt a növekedési rátát tekinti mérvadónak, és a minél nagyobb érték elérésére törekszik. A különbség ebből a szempontból csak abban áll, hogy az előbbi piaci profit termelése által, míg utóbbi központi (állami) tervezéssel tartja ezt megoldhatónak.

Ennek a modellnek az egyik hibája a mérés során elkerülhetetlenül felmerülő számos statisztikai hiba. A statisztikai pontatlanságokon túl ugyanakkor van egy még sokkal jelentősebb baj a modellel és az ahhoz igazított gazdaságpolitikákkal. Nevezetesen az, hogy az emberi tevékenységnek egy igen kis részét, a piacon elcserélhető, illetve állandóan elfogyasztható, majd újratermelhető értéket (terméket vagy szolgáltatást) előállító részét veszi csak számításba a statisztika. Jóllehet, az árutermelő munkavégzés eredményességét hosszú távon nem lehet növelni ott, ahol a társadalmi tevékenység egy igen jelentős részét nem fordítják az infrastruktúra, a közoktatás, a közegészségügy, a közbiztonság, a honvédelem, a kultúra, a környezetvédelem és számos egyéb terület fenntartására, fejlesztésére és finomítására. Ezek a területek nem piaci elven működnek, és így nem is származik belőlük közvetlen, GDP-mérőszámokban kifejezhető növekedés sem. Ugyanakkor a civilizáció szerves részét képezik, amelyek nélkül bármiféle gazdasági növekedésnek az alapfeltételei sem lehetnének adottak. Fontos még hangsúlyozni a nem hivatalos munkaidőben végzett emberi tevékenységet a házimunkától kezdve a szabadidős tevékenységekig vagy a pihenésig. Hosszú távon mindezek tehát alapvető feltételei annak, hogy az árutermelés egyáltalán létrejöhessen és fejlődhessen. Éppen ezért ezeket ugyanúgy számításba kéne venni, hiszen ezek a nem árutermelői tevékenységek jelentik a társadalmi működés körülbelül 90%-át.

Úgy is mondhatnánk, hogy a nem közvetlenül fogyasztás céljából végzett, de az ember és a társadalom számára mindenképp konstruktív tevékenységekből származó érték mintegy hosszú távon lekötött tőke, legmélyebben járul hozzá a civilizációs fejlődéshez. Éppen ezért alapvetően elhibázott az a felfogás, miszerint amikor a növekedés visszaeséséből fakadóan piacgazdasági (vagy tervgazdasági) fogalmaink szerint válsághelyzet lép elő, akkor ezt a nem GDP-termelő szektoroktól történő támogatások megvonásával akarják kompenzálni. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást a gazdaságpolitika, mint feléli a saját társadalmi tartalékait, amelyek a hosszú távú fejlődést egyáltalán lehetővé teszik, ahelyett, hogy a növekedés valódi és végleges forrásainak bővítésére irányítaná az erőfeszítéseit. Ez pedig tisztán egy csapdahelyzet, mert belátható időn belül bekövetkezhet az az állapot, amikor a GDP-mérőszámok ismételten kierőszakolt növekedéséből származó haszon már abszolút számokban is kisebb lesz, mint az a kár, amit a társadalmi (civilizációs) tartalékok felélése idéz elő.

A jelenlegi gazdasági növekedés fogalom, és annak mérőszámai, a GDP vagy a GNP (Gross National Product – bruttó nemzeti össztermék) tehát a társadalmi tevékenységnek tévesen csak egy igen szűk keresztmetszetére koncentrál.

A kora újkori és az újkori kapitalizáció időszakában ez még valójában egy célszerű kevert gazdaságpolitikai stratégia volt – de hangsúlyozottan csakis átmenetileg! Ekkorra ugyanis már egy több évszázados szellemi-kulturális tőke feküdt lekötve (értsd: a skolasztika, a reneszánsz, majd a felvilágosodás évszázadai), amelynek a tudományban és az ipari-technológiai forradalomban bekövetkező beéréséhez és felszínre kerüléséhez szükséges volt az anyagi háttérforrások biztosítása, amelyet csak a piaci árutermelésen keresztül történő tőkefelhalmozással lehetett biztosítani.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek egy végtelenségig követendő stratégiának kellene lennie innentől. Sőt, egy mostanra többszörösen idejét múlt stratégiává vált ez. Ugyanis, az újkori gazdasági növekedés beindulását, majd kibontakozását követően, a 20. századra a hangsúly fokozatosan áttevődött az árutermelői szektor piaci értékeinek növekedéséről más szektorok növekedésére, mint például az oktatás, a kutatás, az egészségügy, a kultúra, a sport stb. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy az anyagi tőkeigényesség már csökkenni kezdett, az emberi tőkeigényesség viszont növekedni. Vagyis az ember maga, mint érték, ismét előtérbe kerülhetett – volna. Ennek nem az egyén ún. polgári szabadságjogaiban kellett megmutatkoznia, hiszen ezek – elvileg! – már biztosítva voltak a jogállamban. Sokkal inkább abban, hogy az immáron rendelkezésre álló infrastruktúráknak köszönhetően lehetővé váljon az általános életszínvonal nem GDP-arányos növekedése, amire azonban nem került sor. Bródy ezt így fogalmazza meg az említett tanulmányában:

„Bárhogy álljon is a szabatosan nem számszerűsíthető tendencia, az mindenesetre világos, hogy az összes lekötött érték struktúrája eltolódott, mégpedig igen jelentősen a munkaerő újratermelésében lekötött eszközök javára. Ilyen körülmények közt, és ennek a folyamatnak az anyagi fedezésére nyilvánvalóan szükséges lett volna az is, hogy a növekedési ollók most ellenkező irányban, a dolgozók jövedelmének gyorsabb növekedése, azaz az átlagos fejlődésnél gyorsabb életszínvonal-emelkedés irányában nyíljanak ki. Ez azonban nem történt meg, s így a további eltolódás már lefékeződött, holott – s emellett fogok később érveket felhozni – ez a lefékeződés súlyosan aláásta a távlati növekedés feltételeit.”[2]

A 21. század elején ez a negatív tendencia tovább folytatódik, és sajnos egyre vészjóslóbban. A piacgazdaságnak még mindig abszolút korlátlan hatalmában hívők azt hirdetik, hogy a korlátlan GDP-arányos növekedés lehet csak a hosszú távú életszínvonal-emelkedésnek húzóereje és záloga. Jóllehet, és az idézet szerint is világosan belátható, hogy ez már csak azért is képtelenség, mert maguknak a GDP-mérőszámoknak az abszolút növekedése is eleve lehetetlenné válik, ha nem következik be megalapozott és tartós javulás a társadalom – vagy ha úgy tetszik, az emberiség – globális életszínvonalában.

Ezen a ponton pedig erősen kérdésessé válik, hogy meg lehet-e lépni a civilizációnak ezt a további előrelépését (monopol)kapitalista piaci keretek között. Az államszocialista (vagy éppen egy fasiszta típusú korporatív) tervgazdálkodás végső soron nem jelentett és nem is jelenthet alternatívát, mivel itt csak a már megtermelt javak elosztási struktúrájában történik változtatás, de a társadalmi tevékenységen belüli hangsúlyeltolódást nem veszi figyelembe, és nem követi azt a szabályozó mechanizmus. A piaci árutermeléshez vagy fogyasztási cikkek előállításához egyoldalúan igazodó és azok feltétlen növekedését megcélzó gazdaságpolitikai erőfeszítések egyaránt elhibázott felülavatkozást jelentenek jelen korunk viszonyai közt.

Meggyőződésünk, hogy egy ideális gazdaság céljának a civilizációs fejlődés elősegítését, a testi és szellemi jólét megalapozását kell tekinteni, miközben mi emberként folytatjuk az evolúciós küldetésünket, vagyis a világ folyamatainak megismerését és megértését, valamint azoknak egy magasabb szinten történő kiigazítását azokkal összhangban cselekedve. Másként fogalmazva a gazdaságnak kéne a társadalmat és benne az embert szolgálnia és nem fordítva! Az a gyakorlat azonban, ami napjainkra, a 21. század elejére kialakult, meglehetősen távol áll ettől. Jelenleg a GDP vagy GNP mérőszámokhoz igazított, gazdaságnak nevezett „termelői” tevékenység egyetlen „racionális” célja a fogyasztás mennél magasabb, szinte már a végtelenségig megemelt szintre helyezése. Nehezen akarjuk elismerni, hogy ennek eredményeként a fogyasztói társadalom egyedei, az egyes emberek fogyasztó-állattá degradálódnak. És itt valóban csupán részleteltérés mutatkozik abban, hogy a fogyasztóknak mint haszonállatoknak a piac, pontosabban a piacgazdaságot kezükben tartő szűk körök, vagy pedig az állami tervezés és az azt végző szintén szűk körű apparátus-e a tenyésztő gazdája.

A fogyasztói társadalom természetellenes mivoltát mutatja az a paradox helyzet, hogy miközben egyes rétegek valódi szükségleteiken messze túlmenően űzik a fogyasztást, addig más rétegek a létminimum alatt tengődnek. Ez annak a jele, hogy a jelenlegi fogalmaink szerint vett gazdasági növekedés napjainkra teljesen ellentétbe került az igazi fejlődéssel és nem tartalmazza a helyes arányokat. A helyes arányokat hosszú távon csak az olyan fejlődés tartalmazhatja, amelyből mindenki részesül, ezáltal mindenki jól jár. Ehhez pedig túl kéne lépnünk az egyéni rövidtávú önérdek-centrikus látásmódunkon, és be kéne látnunk, hogy hosszú távon fejlődnünk csak a rendszer egészének egészséges fejlődésével együtt lehet, ezért végsős soron egyéni érdek az, hogy mások is jól járjanak. Ennek valójában még csak a mások iránt érzett egyéni szimpátiához vagy ellenszenvhez sincs köze, csupáncsak a belátáshoz.

Következtetés: 

Az újkori gazdasági folyamatok beérésével ideje lenne újra súlyozni az arányokat a társadalom- és gazdaságpolitikában egy megalapozott és valóban fenntartható fejlődés érdekében. Ehhez azonban elengedhetetlen feltétel a kölcsönös és spontán (vagyis nem intézményesen kikényszerített) szolidaritás és együttműködés egy kitalált és ránk erőszakolt piaci és/vagy társadalmi verseny helyett.